Vannak dolgok, amiket soha nem felejt el az ember, még akkor sem, ha megpróbálja. A csizma hangja, amely hajnali háromkor kalapálja a ház fapadlóját. A fegyverolaj illata férfias izzadsággal keverve. Az az érzés, hogy egy durva kéz megfogja a karját, míg egy másik úgy tolja a nyolc hónapos terhes hasát, mintha akadály lenne az útban. A nevem Victoire de la Croix. Nyolcvannégy éves vagyok, és ebből hatvan évig titkot tartottam, amit most fel kell tárnom. Nem azért, mert akarom, hanem azért, mert a halottak nem tudnak beszélni, és valakinek tanúságot kell tennie arról, ami velük történt.
Amikor a német katonák kirángattak az otthonomból azon az éjszakán ‘ 44 márciusában, harminchárom hetes terhes voltam.
A fiam annyira mozgott, hogy alig tudtam aludni. Úgy rúgta a bordáimat, mintha már ki akarna szállni, mintha tudná, hogy valami szörnyűség fog történni. Még nem tudtam, de igaza volt. Amit a születés előtt tettek velem, annak nincs neve egyetlen általam ismert nyelven sem, és amit utána tettek, az rosszabb volt.
Nem egyedül vittek el. Tízen voltunk nők azon az éjszakán—mind fiatalok, mind elég vonzó ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Öten voltak terhesek, mint én. A többiek szüzek voltak, menyasszonya, vagy fiatal anyák. Minket úgy választottak ki, mint aki gyümölcsöt választ a piacon. Házról házra léptek be listákkal, listákkal, amelyek tartalmazzák a nevünket. Ez azt jelentette, hogy valaki a saját falunkból elárult minket. Valaki, akit ismertünk, valaki, aki kávét ivott a konyhánkban.
Tulle-ben éltem, egy közép-franciaországi munkásvárosban, amely fegyvergyárairól ismert. Apám a fegyvergyártónál dolgozott. Anyám egyenruhát varrt a német hadseregnek kényszerű megszállás alatt. Megtanultunk lenézni, amikor a katonák elhaladtak, nem válaszolni, amikor beszéltek hozzánk, úgy tenni, mintha nem léteznénk. De aznap este a színlelés nem volt elég.
Henry, a menyasszonyom megpróbált megvédeni. A katona elé vetette magát, aki az ajtó felé húzott. Hallottam a puskatus hangját, amely megütötte a fejét, mielőtt megláttam a vért, majd a csendet. Anyám sikoltott. Apám mozdulatlan maradt, felemelt kezek, remegés. Még egyszer visszanéztem, mielőtt betuszkoltak a kocsiba.
Láttam a házamat. Láttam a hálószobám ablakát, ahol a baba ágya a szekrényre volt hajtva. Végignéztem, ahogy az egész életem eltűnik, ahogy a teherautó motorja lenyel minden esélyt a visszatérésre.
A teherautóban tizenhét holttest volt összepakolva. Néhányan sírtak, mások sokkban voltak. Egy tizenhat éves lány hányt a lábamra. Két kézzel fogtam a hasam, és imádkoztam, hogy a fiam ne ott szülessen, a sötétben, rémült idegenek között. Nem tudtuk, hová megyünk. Nem tudtuk, miért. Csak azt tudtuk, hogy amikor a németek nőket visznek el az éjszaka közepén, általában nem ugyanúgy jönnek vissza.
Az út órákig tartott. Amikor a teherautó végül megállt, hangokat hallottam kívülről németül, rövid, száraz parancsokat. A ponyvát visszahúzták, és a lámpák fénye elvakított minket. Kénytelenek voltunk leereszkedni. Néhányan megbotlottak. Majdnem elestem, de egy kéz tartotta a könyökömet. Nem kedvesség volt, hanem hatékonyság. Sértetlenül kellett megérkeznünk.
Egy munkatáborban voltunk Tulle külvárosában. Ismertem ezt a helyet. A háború előtt farm volt. Szögesdrót kerítések, őrtornyok, rothadó fa barakkok, szennyvíz és égett hús szaga. Voltak más nők is: francia, lengyel, egy orosz.
Mind fiatal, mind azzal az üres pillantással, amelyet csak később értenék meg: azoknak a pillantása, akik nem várnak többet.
Ha most engem hallgat, azt gondolhatja, hogy ez csak egy újabb háborús történet, egy másik elbeszélés, amely megnyugtató tanulsággal zárul. Nem lesz, mert ami a következő hetekben történt, nem nyújt lehetséges kényelmet. És ha úgy gondolja, hogy már hallott rosszabb történeteket, garantálom, hogy még nem hallotta az enyémet.
Az első éjszaka külön voltunk.
A terhes nőket egy másik laktanyába vitték. Azt mondták, hogy “különleges ellátást fogunk kapni.”A megkönnyebbülés hulláma csak egy másodpercig mosott a mellkasomon, mert amikor a laktanya ajtaja becsukódott mögöttünk, rájöttem, hogy nincsenek ágyak, nincsenek takarók. Csak egy német tiszt volt, magas, világos szemű, cigarettázott, megfigyelve minket, amikor az egyik értékeli az állatállományt.
