Nem mondott le a Kossuth-díjról, de már nem hajszolja, Zalatnay Sarolta szerint az ilyen elismerések „akkor jönnek, amikor jönniük kell”. A legendás énekesnő a Vasárnapi Blikknek adott interjúban azt is elárulta: bár fiatalon világsztár is lehetett volna, nem bánta meg, hogy végül hazajött Magyarországra. Ma is aktív, új dallal és egy készülő dokumentumfilmmel bizonyítja, hogy számára a színpad nem múlt idő, hanem jelen.
-
Zalatnay Sarolta nem mondott le a Kossuth-díjról, de nem hajszolja az elismerést.
-
Fiatalon világsztár lehetett volna, de nem bánta meg, hogy hazatért Magyarországra.
-
Ma is aktív: új dallal és készülő dokumentumfilmmel bizonyítja jelenlétét.
-
Több generáció nőtt fel a dalain, a közönség szeretete számára a legfontosabb.
– Hogy van most, milyen állapotban érzi magát?
– Tulajdonképpen jól vagyok, de az évek múlása engem is utolér. Volt egy komoly sérülésem még egy régi autóbalesetből, és most ez újra előjött. A térdszalagjaim tönkrementek, ami persze nem csoda: egész életemben ugráltam a színpadon, és mellette rengeteget sportoltam. Teniszeztem, síeltem, kézilabdakapus voltam, röplabdáztam, kosárlabdáztam, úsztam – tényleg mindent csináltam. Ennek most megvan az előnye, mert jobb az állóképességem, de a térdem ezt már megsínylette. Most vizsgálják, mi a pontos probléma, és nagyon remélem, hogy megúszom a műtétet.
– Mindez mennyire befolyásolja a fellépéseit?
– A torkom rendben, és amíg ez így van, addig nincs nagy baj. Élőben énekelek, és most még egy kicsit újítottunk is: két vokalista lány is van velem, akik nemcsak jól énekelnek, hanem táncolnak is. Ez nagyon sokat dob a produkción, és a közönség is imádja. A bulik nagyon jól mennek, csak a nyári időszakban, a nagy melegben már egy kicsit okosabban kell beosztanom az erőmet.
– A külseje, megjelenése mindig is fontos része volt az imázsának. Hogyan áll most ehhez?
– A „Cini-mosoly” megmaradt, hála a Jóistennek. Az arcom egyben van, megvannak a fogaim, és nekem ez fontos. Nem tervezem, hogy „lebénítom” az arcomat botoxszal, mert az énekléshez és a színpadhoz kell a mimika. Járok Krasznai Zsolt plasztikai sebészhez, tulajdonképpen, amióta létezem ebben a szakmában. Minden évben elmegyek hozzá, és mondom neki: „ha valamit javítani kell, csináld meg.” Ő meg minden évben hazaküld, hogy „majd jövőre”. Egyszer már mondtam is neki, hogy így elég olcsó páciens vagyok… De ő ragaszkodik hozzá, hogy amíg nem szükséges, addig nem nyúl hozzám, és ezt tisztelem benne. Persze, ha egyszer tényleg kell, nem fogok ellenállni, de egyelőre maradok így.
